Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról

Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor legjobban esik. 

 

Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni  

Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.  

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki, vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.  

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgyis untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekben tartalom és igazság van.  

Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel., Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyzők.  

Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától…”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, aki papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohase olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovagjá-nak vagy új utak bős szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.  

Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.  

Gyakorlatul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, írónnal kezedben. Tolsztojjal – megjósolom – nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó – csodálatos módon – a helyén van. Még szószaporítása is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy betűt se húzhatsz. Ez a remekmű mértéke.  

Vannak írók, jó írók is, akiknek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: a mi jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.  

Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.  

Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.  

Az első mondat – emlékszem – ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni” és vére semmi esetre sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképpen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett.” Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hogy tízszer jobb lett.  

Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb az író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésre tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.  

Pesti Hírlap, 1932. november 27.

Különféle sorsok

Idézetet II. János Pál pápától:

'A legszörnyűbb börtön zárt szívvel élni.'

Elisabeth Gilbert előadása az ihletről

Visszanézve

"Ha a gyermek, aki egykor voltunk, ma megkérdezne, mi volt életünk legfontosabb tanulsága - mit mondanánk el neki, és cserébe mire döbbennénk rá mi magunk?"

Richard Bach

Na igen....

"Sakk-matt. Ennek a vámpír természetesen nem örül, mert a felismerés nemcsak új elem számára, hanem fájdalommal is jár. Felmerülhet benne a kérdés: úristen, lehet, hogy elpocsékoltam az utóbbi éveimet? Miért nem tudtam ezt kimondani?

Talán azért nem, mert gyáva volt emberként élni. És ezt a lelkiismerete mindenkinek megmondja a nap végén. Mindenkinek van ugyanis lelkiismerete, csak sokan szétcsapják magukat alkohollal, kokainnal, bármivel, csak hogy ne kelljen emlékezniük. Én nem az isteni, hanem az egyéni igazságszolgáltatásban hiszek. A tetteink következményeit nem valamiféle felsőbb hatalom méri ránk, hanem mindannyian önmagunkban hordjuk. Már az ókorban megfigyelték, hogy azoknál az embereknél, akik nem mosolyognak, hanem egy csomó negatív energiát hordoznak magukban, a daganatos betegségek előfordulása sokkal gyakoribb, mint a mosolygósoknál.

A gonoszság átmeneti jutalma a hatalom, az az érzés, hogy az illető uralkodhat. De vajon miért szükséges uralkodnia? Vajon ezzel teljesedik ki? És enélkül hogyan érezné magát a bőrében? Ha ő ember, miért szükséges neki istenként viselkednie, más embereken uralkodnia? Ez nem más, mint kompenzáció. Például valaki meg lehet győződve róla, hogy erre született, irányítónak. És azt mondja, a háborút csak véráldozattal lehet megnyerni – persze sohasem az ő vérével, különben ki vezényelné a népet, a hadsereget? Aztán előállhat az a helyzet, amikor például a népakarat kiveszi a kezéből a hatalmat. És akkor mi történik? Akkor az ilyen ember magára marad, ám a magány és az egyedüllét között nagy különbség van. A magány az, amikor az emberben lévő félelmek erősebbé válnak az embernél. Az egyedüllét ezzel szemben békés, mosolygós állapot. A vámpír csak a magányt ismeri, az egyedüllétet nem."

Csernus Imre

Nyári szöszök

A csendesen lüktető alkonyatban repülő kis pihék. Átsüt rajtuk a lemenő nap. Illatuk van, mozgásuk van. Ők maguk a lustán lődörgő, gondtalan nyár. Sodródnak az enyhülő hőséggel, görögdinnye illatúak és palacsinta ízűek.

Mondások napja

Ma több mondásnyi falba ütköztem:

- kisfiam, olyan szép idő van, menj és játssz a barátaiddal
- mennék én, csak tele van az összes szerver

és


- Egy mondás szerint a legtöbben meg vagyunk győződve arról, hogy hegyeket lennénk képesek megmozgatni, ha valaki végre eltakarítaná előlünk a dombokat.

Az alapok minden hitben közösek

"- Az emberi élet olyan, mint egy csigavonal; az örökkévalóságból jövünk, és oda térünk vissza, reméljük, magasabb szinten. Az idő kör, a kapcsolataink is körök. Az őslakos gyerekek korán megtanulják annak a fontosságát, hogy minden kört, minden kapcsolatot be kell zárni. Ha nézeteltérés merül föl, addig nem fekszünk le, amíg nem tisztáztuk. Nem alszunk el, abban reménykedve, hogy holnap vagy valamikor a jövőben majd csak rátalálunk a megoldásra. Ez azt jelentené, hogy nyitva hagytuk a kört.
- De mi van akkor, ha megkérünk valakit valamire? - vitatkozott Beatrice. - Esetleg háromszor-négyszer is kérjük, ő mégse teszi meg. Akkor bizonyosan csalódunk abban az emberben. Nem könnyű azt mondani, hogy felejtsük el, majd, mint ahogy mondottad, rossz érzések nélkül bezárni a kört.
- A másik választásod az, hogy továbbra is összekapcsolod azzal a személlyel a csalódás érzését. Tíz évvel később, hacsak eszedbe jut, vagy kimondják előtted a nevét, ugyanezt fogod érezni, az viszont fizikai eltorzulást idéz elő nálad. Lásd be, hogy ez nem valami bölcs dolog.
- Akkor hogy intéznéd el? - kérdezte Beatrice. - Te mit tennél?
- Én azt mondanám annak a másiknak: "Ide figyelj, csalódtam ám benned, amikor szívességet kértem tőled, és te ügyet se vetettél rám. Kértelek újra meg újra, és egyre nagyobbakat csalódtam." Nevetnék és hozzátenném: "Lassan foroghat az agyam. Már az első esetnél tudnom kellett volna, hogy nem fogod megtenni. Nem akarod megtenni. Amikor másodszor kértem, valószínűleg azt gondoltad, hogy bolond vagyok. Igazad van. Bolondság volt. Sajnálom, amiért ilyen későn láttam be, hogy neked ez nem fontos." Aztán mindketten nevetnénk azon, amit tettem, és mindketten bölcsebbek lennénk a találkozástól, a kör pedig bezárulna.
- De ha komoly dologról volt szó? Például ha egy rokonod mélységesen sértő dolgokat tesz vagy mond. Nagyon felzaklat vele. A viselkedésének, ahogy ti szoktátok mondani, nem jó a szaga. Akkor mihez kezdesz ennek a kapcsolatnak a körével?
- Nagyon határozottan azt mondanám ennek a rokonnak: "Szeretlek téged, de nem szeretem a tetteidet. Tudom, neked így jó, mert úgy döntöttél, ezen a módon juttatod kifejezésre magadat. Próbáltam, de nem tudom helyesnek elfogadni a szavaidat és tetteidet, úgyhogy ezennel lezárom a kapcsolatunkat. Nem szánhatok rá több energiát. Szeretlek, de nem szeretem, amit teszel, úgyhogy a legjobbakat kívánom, és ég veled."
- Hú! - álmélkodott Beatrice. - Ezek szerint ha én bezárom a kört, akkor részemről vége! Ha a másik személy tudomásul veszi, akkor részéről is lezárul a kör. Ha nem fogadja el, amit mondtam, az sem számít, mert egyedül nála marad bezáratlan a kör. Ezt pedig oldja meg ő, mert ő tartja nyitva.
- Pontosan! Nem kell kedvelned mindenkit. Nem mindenki szeretetre méltó. Te abba egyeztél bele a születésed előtt, hogy mindenkit szeretni fogsz. Ez könnyű. Szeresd mindenkiben a Mindenhatót, és fektesd energiádat azokba, akik hasonló tudatúak. Egyedül példaadással hathatsz másokra. Csupán akkor változnak meg, ha készen állnak a változásra. Ne feledd, ez így jó. Így van ez jól az Örökkévalóság síkján. - Az öregember szakálla a szavak és a mutogatás ütemére lengett. - A tudatosság meghatározott szintjén érkeztél ebbe a világba, és lehetőséged van rá, hogy egy szélesebb síkról távozz.
Beatrice egy darabig gondolkozott, aztán megkérdezte: - És azok, akikkel sok éve találkoztam? Akikre máig neheztelek. Akiket talán sohasem látok viszont.
- Nem számít. Mondd el némán a beszédet, és küldd el a szivárványon oda, ahol az a személy lehet. A beszéd megtalálja. Gyúrd át egykori ítéletedet megfigyeléssé. Nem kényszerűség a megbocsátás. Csak megértőbbeknek kell lennünk. Gyógyítsd be elméd, érzéseid, épséged sebét. Zárd be a kört, és menj tovább. - Delejezőn nézett a lányra fénylő fekete szemével. - Minél kifinomultabb az energia, annál közelebb van az Egyetlen Forráshoz. Van úgy, hogy a heves hadonászás a megfelelőbb, ami közelebb áll a testhez, míg a lassú, gyengéd mozdulatok közelebb állnak a lélekhez. A harsány, gyors zene testi. Az egyhangú, elnyújtott zümmögés inkább lelki. A vadászat, szándéktól és módszertől függően többé-kevésbé lépést tart szellemi utazásunkkal. Nézd a világot, a kapcsolatokat, a szertartásokat, az ételt, a tanítást, a szórakozást, még a menedékhelyeket is, és figyeld meg az energia finomodását. Hamarosan ráébredsz, hogy kevés cselekedettel és még kevesebb szóval tudsz átalakítani, nyugtatni, segíteni és szeretni. Az ember szerethet a szemével is. Közelség sem kell hozzá mindig. A szeretet nagy távolságról is képes hatni. "

Konklúzió

A veszteség megtanítja az embert arra, hogy mi fontos.

Boldog Új Évünk legyen Mindnyájunknak!

"Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
 Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva, mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál."

(Oriah Hegyi Álmodó: Indián törzsfőnök verse)